Bug Blitz
Ez a játék egy haverunknak volt meg műsoros(!) kazettán. Mi így neveztünk minden olyan kazettát, a zenéset is, amin nem innen-onnan másolt anyagok voltak, hanem eredeti. Annyira ritkaság számba ment ez nálunk, hogy az egyedileg feliratozott kazettát, és a tokban lévő papírt hosszasan nézegettük, valamint arra is rácsodálkoztunk, hogy ezen kazetták szalaghossza épp csak annyi, amennyi a rajta tárolt adathoz elegendő. A egyedileg színezett szalagvégek pedig a sci-fi maga.
Óriási kutatómunkára volt szükség eme játék megtalálásához, mert már nem emlékeztem a nevére. Tízezres tételszámú adatbázisokban turkáltam lila színű képek után kutatva, mert kb. ennyi maradt meg az egészből, na meg hát a furcsa hangulat, de hangulatra rákeresni nem igazán lehet. Ahogy megláttam, azonnal aktiválódtak a három évtizede nem járatott neuronpályák, beugrott a játék neve, illetve felszínre törtek a képekhez kapcsolódó szürreális emlékeim.
Egy lila-kék labirintusban kell precízen röpködni az űrhajónkkal. Arra kell törekedni, hogy minél több benzines (fekete bogyó) és oxigénes (sárga bogyó) tartályt lőjünk ki, miközben a lézerkapukat és az ütközéseket elkerüljük. A többi izét is ki lehet lőni, de az csak pontokat ér, a rejtettebb helyen lévők több pontot. A legfontosabb a blokádok áttörése és az üzemanyag vadászata, mert az nagyon fogy. Ebben eddig semmi különös nincs, bár a zene és képi világ már itt is igen egyedi.
Ahogy törjük előre az utat a labirintusban, egyfajta rácsszerkezethez fogunk érni, ami kapu egy másik világra. Ha belemegyünk, akkor az idegen bolygó(?) felszínére való landolás következik, ami egy felfelé scrollozódó (tehát a lefelé haladás illúzióját keltő) labirintus. Itt a falak elkerülése a lényeg, csak sajnos sok a zsákutca, amit előre nem lehet látni, maximum sejteni a zsákutca aljzatából kinövő növények(?) lengedező száraiból. További nehezítés az oldalfalakba épített hatalmas patkómágnesek, amik húzzák-taszítják az űrhajónkat. Nem túl hosszú ez a rész, de be kell tanulni a zsákutcákat, és ez csak sorozatos hibázás és életvesztés kárán lehetséges.
A bolygó felszínére érve a harmadik játékmód következik. Egy barlangban találjuk magunkat, immár két lábon, ahol a lila pályán összegyűjtött oxigéntartalékunkat lélegezzük be, azt éljük fel, miközben leírhatatlanul istentelen dolgokkal kell megküzdeni. Az első világban valami lüktető négyzet az ellenfél, aztán egy forgószél, majd egy megveszett pajszerrel kell hadakozni, később egy abszolúte elfajzott sárga kétlábú fejetlen méhecske likvidálása a cél, és így tovább. Mindig ugyanaz a feladat: az égen repkedő, minden bizonnyal gyermekkori traumák és pszichedelikus szerek rendszeres fogyasztása által inspirált sprite mintákat kell lődözni, miközben ők is lőnek ránk. Ez az egész barlangos jelenet ezekkel a lényekkel mélyen megmaradt bennem, gyerekként rendesen féltem ettől a résztől, habár a szürrealitást fokozandó, a zene meglehetősen vidám ezeknél a bossfightoknál. Pár találat elég a rémségeknek, és el lehet hagyni a világot.
Felfelé szállva ismét a scrollozódó labirintus következik, kicsit gyorsabb tempóban. Itt is lehetnek zsákutcák, és a mágnesek itt is működnek. Vajon ki a franc telepít mágneseket ilyen helyekre... Mindenesetre remek hangulati átvezető a lila pályára való visszaéréshez, ahol folytatódhat a pixelharc és az oxigén gyűjtögetése a következő felszíni összecsapáshoz. Néha kiszabadítunk a barlangból valakit, de hogy vele mi lesz a továbbiakban, illetve hogy a játék hová halad összességében, azt szerintem senki sem tudja, talán már a készítő, Pohl András sem.
Elég nehéz játék, az irányítás is fura, mert új irányba haladva ha csak lassan pöcögtetjük, akkor nem fordul meg az űrhajó. A tartályok kilövése is nehézkes, mert a célzás sem triviális, ugyanis hiperrealisztikus módon, a töltények irányába beleszámolódik az űrhajó sebessége is. Gyerekként óriási izgalom volt pixelről pixelre előre haladni a labirintusrendszerben, meglátni egyre távolibb, eldugottabb részeit a pályának. Talán két-három világba ha alászálltunk, de már ahhoz is sok próbálkozásra volt szükség. Ma is jó volt vele játszani, bár már közel sem annyira félelmetes, inkább örömteli látni, hogy régen milyen egyedi játékötletek és milyen fura megvalósítások voltak.